Felkészülés a túrára
Soron következő beszámolóm abból a túrából adódik, amit bizony már január elején kinéztem magamnak, sőt elő is neveztem rá.
Éreztem az erőt magamban, hogy a 2. ötvenes túrámra becsülettel felkészültem és sikerülni fog minden gond nélkül célba érnem.
Eljött a szombat reggel, irány a HÜVI szolgáltatóház, Hűvösvölgy végállomáson.
Hajnal van, még 6 óra sincs, de már túratársak tizei jelentkeznek a túrára. Engem Mákos Tamás szervező már várt, hiszen én jelenleg VIP-s vendégként vettem részt a túrán.
Itiner a kézbe és irány a sötét erdő felé
Nagykovácsiba vezetett az út, végig a piros sávon, amit mindig is szerettem, fel a Fekete fej tetejére. Hmmm a havas tájjal kiegészülve gyönyörű volt.
Itt számomra kicsit bűzlött a dolog, hogy ezt többen kihagyhatták egy egyszerű rövidítéssel, mivel én voltam az első, aki a friss havat törte felfelé, majd lefelé is, pedig az 50-esen többen is indultak már előttem.
Ez legyen az ő bajuk.
Aztán persze rájöttem, én hibáztam… Első hiba, jobb helyett bal kanyart vettem és egy plusz kört dobtam a reggelre. 😀
Majd leérve a Petneházy lovarda mellett már suhantam is a piroson. Kis letaposott ösvény vezetett át a néhol 30 centis hókérgen, ami a budai hegyek olyan látványát adta át, amit semmilyen kép nem adhat vissza 8000 megapixellel sem.
Az utam során belebotlottam egy elpusztult róka tetemébe, ami férfias vagy sem, némi könnyet csalt a szemembe, csodálva a természet erejét és az élet múlandóságát…
Ettől a mélabús látványtól kábultan értem be Nagykovácsiba, az első pecsételő pontra.
Elhasadt a cipőm talpa…
Itt még minden rendben volt velem is és a felszereléssel is. Új kamáslim és avatatlan nadrágom tökéletesen szerepelt az út első szakaszán, bár a cipőm kicsit, mintha beázott volna, de semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Pecsét begyűjtve, irány tovább Telki felé, a következő stempli felé.
A zöld sáv mentén haladva brutál útszakasz következett az alig taposott hó miatt és ahol nem hó, ott a sár tapasztott a vándorútra. Itt éreztem, hogy valami nincs rendben… Kb 12 km-nél elhasadt a cipőm talpa és a hideg latyak alulról cuffogva ömlött be a talpam alá. Kényelmetlen és kellemetlen érzés, teljesen átfagyott a lábam perceken belül.
Telkire beérve kis erőt gyűjtöttem, stempli a papírra és egy müzliszeletet elmajszoltam, valamint egy energiarágót is, ami új íz volt számomra.
A városi szakasz aszfaltján kellőképpen felmelegedtem a folyamatos meneteléstől, így úgy láttam, nem lesz gond a cipő miatt.
Nos… De lett…
Az innen következő 23 km-t úgy tettem meg, hogy szívem szerint mezítláb mentem volna a térdig érő hóban. Csupa zöld jelzésen haladt az út Makkosmáriáig. Semmiképp nem hagytam volna ki a látványt a durva emelkedő után a Kopasz hegy tetején, valamint onnan átvergődve a Csergezán Pál kilátót sem. Lelkileg még mindig toppon voltam, éreztem, hogy meglesz ez, nincs vész, ez csak beázás semmi egyéb nyugi.
Kezd fogyni az erőm
Aztán Budakeszire érve a Mammutfenyőknél elfogyott az erőm, a lábaim bedagadtak a víztől és csak bicegést bírtam produkálni… Végigcaplattam a városon, a szemem végig azt kereste hol vegyek valami cipőt már ebben a városrészben. Semmi nem volt nyitva 😀
Itt találkoztam egy ideiglenes túratárssal, Tiborral aki lelket öntött belém és szép történeteket mesélt arról, rajta hogy fogott ki kétszer a Kinizsi 100, viszont a Kitörés 60 pedig mit adott neki lelkileg. Köszönöm a szép történeteket neki és hogy még 6 km-el közelebb vitt a célhoz.
Beértünk Makkosmáriára, az ellenőrzőpontra. Itt le kellett üljek, mert már a talpam kb. egy aszalt szilvára kezdett hasonlítani érzésben, valamint egy óriás krumplira látványban. Éreztem, ennek itt vége, elég volt.
36 km-t tettem meg, szép ez így is teljesítményben.
A pontőrők viszont elhessegették a gondolataim erről, megetettek, megitattak és noszogattak, hogy ez még meglesz, hajrá.
Hoztam egy döntést
Minden erőmet összeszedve Normafa felé indultam, de kínok közt ment a maradék 4 km.
Normafára értem, bicegve és szerintem az arcomon is látszó kínnal.
Leültem egy padra mérlegelni a helyzetet. Szép helyeken jártam ma is, örült a szívem a szép látvány miatt és lelkileg felfrissültem, de nem akartam kockáztatni azt, hogy bajom essen.
Életemben először hoztam ilyen döntést, helyesen.
Felhívtam Tamást, akivel még sok percen át ecseteltük a helyzetet, de véleménye szerint ez így is szép volt és büszke rám! Ahogy én is magamra. 40 km így is meglett és ha nincs ez a bravúr, vidáman gurulok be az ötvenbe.
Lehet, hogy díjazás nélkül, de büszkén szálltam fel a buszra és sodródtam hazafelé.
A szervezésről csakis a legjobbat mondhatom Attila Unokáiról, mind támogatásban mind mint egyesület, kiállnak a túrázóik mellett. Engem is segítettek mindenhol, ahol csak lehet és nagyon remélem, hogy még 1000 kalandom lehet velük! Mindenkinek ajánlom a túráikat!
És most itt van a vasárnap, a két lábfejem durván bedagadt az átáztató terhelés miatt, most már tudom, hogy botorság lett volna így még 10 km-t nyüstölni magam.
Lesz még lehetőség, lesz még 50 km, és én ott leszek 🙂
De azért veszek egy új bakancsot is, legyen mit koptatni 😀
Köszönöm, ha elolvastad és köszönöm az Attila Unokái Sportegyesületnek a szombatot. Külön köszönet Mákos Tamásnak támogató szavaiért és bajtársi segítségéért!
Szerző: Bakancskoptató
