A német származású erdélyi magyar Maderspach Viktor egyike a XX. századi magyar történelem kiemelkedő alakjainak. Élete során nevezték Vadmagyarnak, Acélembernek, a Havasok hősének, és újabban pedig retyezáti Rambónak, ami tökéletesen mutatja, milyen  ember is volt valójában. Az általa vezetett I. világháborúban szolgáló elit különítményt “oláhölő” osztagként tartották számon.

 

A gyökerek

Maderspach ViktorMaderspach Viktor életét 1875. február 11-én kezdte meg a Hunyad megyei Vaspatak községben. Az Erdély szülöttjeként felnövő fiú családját egykoron hatalmas birtokok uraként tartották számon. A Páreng-havasok, a Retyezát, valamint a Zsil völgyének vidéke is mind a Maderspach birtokhoz tartozott.

Ebben az elhagyatott, érintetlen vadonban nőtt fel Maderspach Viktor, aki fiatalkorában szívta magába a természet iránti olthatatlan szeretetet, és ekkor tanulta meg, mit is jelent valójában a szabadság és az, hogy “szülőföldemet mindennél jobban szeressem, oltalmazzam”.

A vaspataki bányák kimerülése után családjával 1885-ben átköltöztek a petrozsényi medencében lévő Iszkronyba. Itt több, mint 2000 holdon gazdálkodtak, Nagy-Magyarország leginkább erdős területén, ahol 80%-ban románok éltek. Ezen a birtokon fűrészüzemük és mészégetőtelepük is volt.

A Maderspach család német származású ősei a XIII.  században Rajna vidékén éltek, ahol tehetséges lovagok és hűbérurak voltak. Miután azonban vagyonukat elveszítették, Tirolba költöztek. Amikor a magyarok – Habsburg segédlettel felszabadították a temesi bánságot -, az évszázadok óta bányászattal foglalkozó család 1719-ben itt telepedett le.  Felmenői között kohómérnököt, feltalálót, és 48-as huszárt is találunk.

 

Maderspach diákévei

Maderspach Viktor magántanuló lett. Szenvedélyesen vonzotta a természet és a vadászat. Ez idő alatt összebarátkozott favágókkal, vadorzókkal és szénégetőkkel is. Magáévá tette a halászat és a vadászat minden fortélyát, megismerte a vadon minden törvényét. Előfordult, hogy napokra eltűnt, mikor egy-egy vad után indult. Ilyenkor a szabad ég alatt, barlangokban, kalibákban és favágók menedékeiben húzta meg magát.

Tanulmányai később elszólították a imádott Havasokból. Budán a II. Kerületi Királyi Katolikus Gimnáziumba járt, ahonnan csak nyaranta térhetett vissza szeretett szülőföldjére, ahol ismét hódolhatott szenvedélyeinek. 15 évesen már medvevadásznak hívták, nem sokkal később pedig élete első zergéjét is sikerült elejtenie.

Idővel még nagyobb kalandokra vágyott, így szülői engedély nélkül egy hajóra szegődött, ahol kazánfűtői állást vállalt. Ennek köszönhetően a Duna alsó ágát a Fekete-tengerig behajózta. Így jutott el Törökországig, ahol a nyelvvel és a kultúrával is megismerkedett.

A gimnázium elvégzése után a bécsi műszaki egyetemen végezte tanulmányait. Ez idő alatt rendszeresen sportolt, így megalapozva kondícióját. Versenyszerűen vívott, biciklizett, lovagolt, atletizált és síelt. Részt vett a torinói vívóversenyen is.

 

Munkával teli évek

1897-ben a diploma megszerzése után visszatért Hunyad megyébe, amikor végül elkezdődtek a kemény munkával töltött esztendők. Édesanyjától átvette a családi birtok kezelését. Több ezer hold irányítása mellett még a fűrészüzem és a mészégető vezetését is elvállalta.

1902-ben az Egyesült Államokba utazott tanulmányútra, hogy a Nagy-Tavak környékén ismerkedjen meg a bútorgyárak és fűrésztelepek működésével. Feladatát olyannyira komolyan vette, hogy több gyárban is elhelyezkedett munkásként. Amerikában tovább fejlesztette nyelvtudását, hiszen addigra már németül, olaszul, franciául, törökül, románul és olaszul is folyékonyan beszélt. Eközben a vadászatokat is tovább folytatta.

Amikor 1903-ban hazatért, élményeit szaklapokban osztotta meg az olvasókkal. Számára ekkor következtek azok a boldog békeidők, amik szintén tartalmasra sikerültek. A kiváló mérnök ezidőben vette feleségül Kárpáthy Matildot, és ezekben az években születtek legfontosabb vadászati élményei medvékkel, zergékkel és szarvasokkal is.

 

Maderspach, a huszár főhadnagy

Az I. világháborúba huszár főhadnagyként kapcsolódott be, és így szolgálta végig a háborút. Merész, ugyanakkor rendkívüli megbízatásokat vállalt és hajtott végre. 1916 augusztusában az áruló román kormány megtámadta Erdélyt. Maderspach Viktor, aki ekkor épp otthon töltötte szabadságát kieszközölte, hogy otthon maradhasson, és egy vadászkülönítményt hozhasson létre, amivel a betolakodókat kiverheti Erdélyből.

Művében erről így írt:
Ez volt csak „az igazi háború, ahol mindenki érezte, hogy a haza szent rögének és a családi tűzhelynek védelméről volt szó”, és „a harc szükségességét a létfenntartási ösztön sugallatára hallgatva, nem pedig újságcikkek és mesterségesen keltett hangulatok és komplikált elgondolások alapján érezte át”.

A terepet kiválóan ismerő felderítő önkéntesekből alakított szabadcsapatot. Magyarok, bosnyákok, szlovákok, olaszok éppúgy beálltak a seregébe, mint a magyar érdekekhez hű románok. Helyismerete különösen veszélyes ellenféllé tette.

A gerilla harcmodort kiválóan ismerő Maderspach mindenre elszánt csapatával olyan sikeres akciókat hajtott végre, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hadvezetés hihetetlen sebességgel, csúfosan vissza szorítsa az árulókat Erdélyből, majd Bukarestet is elfoglalják és a Fekete tengerig üldözzék a támadókat.

Miközben végigharcolta a szülőföldjéért folytatott háborút, olyan bajtársakat veszített el, mint a miskolci 10-es baka, a bátor bosnyák vagy éppen a kalandvágyó német herceg. Vakmerősége miatt folyton meg akart küzdeni az ellenséggel, még a hatalmas túlerő ellen is harcba szállt. Ugyanakkor a hadjárat előre haladtával már „Az oláhok oly gyorsan szaladtak, hogy velük szemben semmiképpen sem bírtuk a harci összeköttetést felvenni”.

Tartott attól, hogy hazája az Egyesült Államokkal hadba keveredik a német tisztekkel ellentétben. A szerbek katonai teljesítményét elismerte, a velük való megbékélést a számlák kölcsönös kiegyenlítése után tartotta elképzelhetőnek. Ezt a románokkal már nem látta megvalósíthatónak, mivel ekkor már megbarátkoztak a dákoromán elmélettel.

Birodalmi gondolkodására jellemző, hogy a meghódított román területekről eképpen vélekedett: „A megszállott országban katonáskodni, azt közigazgatni, gabonát racionálisan termelni, a gazdálkodást irányítani, a helóta népet munkára fogni és amellett róla atyailag gondoskodni. Ez lenne a jövő generációk feladata” – írta Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig című kötetében.

Szerinte két dologra kellett megtanítani a románokat: elsősorban arra, hogy: “ne bántsd a magyart”, másodsorban pedig arra, hogy: “alattunk mindig jobb dolguk volt”. A Román Királyságot hiénafajzatnak és halottrabló bestiának nevezte, fészkének széttiprását támogatta.

 

A világháború elvesztése után…

… otthon maradt, amikor 1921 májusában két – magát huszárfőhadnagyként és vezérkari alezredesként bemutató – személy kereste fel. A gyanakvó házigazdának feltűnt, hogy a vendégek képtelenek tisztességes módon enni. A huszárfőhadnagyként bemutatkozó a kést a torka mélyéig süllyesztette és fogpiszkálóként használta a villát. A történetük szerint a magyar hadsereg a hónap folyamán inváziót indít az elfoglalt területek visszafoglalásáért és ebben kérték a segítségét.

Szerették volna, ha felrobbant pár hidat és adna annyi dinamitot, hogy képesek legyenek egy alagutat berobbantani. Mivel egy évig egy honvédhuszárezred utásztisztje volt, ezért rögtön tudta, hogy ennyi dinamit nem is lenne elég, és ezt egy alezredesnek is tudnia kellett. Ekkor már teljes bizonyossággal tudta, hogy ez a két alak a román titkosszolgálat embere. Az egyiket pusztakézzel ölte meg, miközben testvére, János lőtt sebet szerzett a kialakult lövöldözésben, az álalezredes pedig sebesülten vonszolta ki magát az épületből.

Ezek után szinte már rutinosan búcsúzott el családjától, hogy kezdetét vegye Szegedig tartó kalandokkal tűzdelt menekülése. Miután visszatért Magyarhonba a nyugat-magyarországi felkeléshez csatlakozott 1921-ben. Az ágfalvai csatában már parancsnokként harcolt és katonáival megverték az osztrák csendőrséget. Ezek után csatlakozott IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletéhez, ami miatt egy rövid időre internálták.

1922-ben Windischgrätz Lajos herceg a zempléni erdőbe hívta erdőmérnöknek. Kis idő elteltével családjával Pestre költözött, ahol mérnöki munkákat vállalt. A húszas években Kis-Ázsiában foglalkozott erdőfelméréssel, vadászattal kapcsolatos írásai pedig folyamatosan jelentek meg a Nimródban.

Egy ilyen embernek, mint ő a vére azonban nem válik vízzé, ezért 65 éves korában, a  II. Bécsi döntés után önként jelentkezett, és kérte reaktiválását, hogy az erdélyi hadműveletekben részt vehessen. Azonban Debrecenben egy műszaki hiba miatt az őt szállító gépkocsi balesetet szenvedett, ő pedig súlyos tüdősérüléssel került kórházba.

Maderspach Viktor 1941. október 3-án távozott az élők sorából. Sziklakemény jellemével és izzó hazaszeretetével olyan példát hagyott az utókor számára, amit ideológiák sem képesek háttérbe szorítani. Tettei és emléke örökké élni fog a magyar szívekben.

 

A Maderspach Viktor emléktúránk részleteit itt találod: Maderspach Viktor emléktúra