Széchenyi István emléktúra – avagy az első kiszállás
5 (100%) 4 votes

 

Felkészülés a túrára

Soron következő beszámolóm abból a túrából adódik, amit bizony már január elején kinéztem magamnak, sőt elő is neveztem rá.
Éreztem az erőt magamban, hogy a 2. ötvenes túrámra becsülettel felkészültem és sikerülni fog minden gond nélkül célba érnem.
Eljött a szombat reggel, irány a HÜVI szolgáltatóház, Hűvösvölgy végállomáson.
Hajnal van, még 6 óra sincs, de már túratársak tizei jelentkeznek a túrára. Engem Mákos Tamás szervező már várt, hiszen én jelenleg VIP-s vendégként vettem részt a túrán.
 

Itiner a kézbe és irány a sötét erdő felé

Nagykovácsiba vezetett az út, végig a piros sávon, amit mindig is szerettem, fel a Fekete fej tetejére. Hmmm a havas tájjal kiegészülve gyönyörű volt.
Itt számomra kicsit bűzlött a dolog, hogy ezt többen kihagyhatták egy egyszerű rövidítéssel, mivel én voltam az első, aki a friss havat törte felfelé, majd lefelé is, pedig az 50-esen többen is indultak már előttem.
Ez legyen az ő bajuk.
Aztán persze rájöttem, én hibáztam… Első hiba, jobb helyett bal kanyart vettem és egy plusz kört dobtam a reggelre. 😀
Majd leérve a Petneházy lovarda mellett már suhantam is a piroson. Kis letaposott ösvény vezetett át a néhol 30 centis hókérgen, ami a budai hegyek olyan látványát adta át, amit semmilyen kép nem adhat vissza 8000 megapixellel sem.
Az utam során belebotlottam egy elpusztult róka tetemébe, ami férfias vagy sem, némi könnyet csalt a szemembe, csodálva a természet erejét és az élet múlandóságát…
Ettől a mélabús látványtól kábultan értem be Nagykovácsiba, az első pecsételő pontra.

Bakancskoptató
 

Elhasadt a cipőm talpa…

Itt még minden rendben volt velem is és a felszereléssel is. Új kamáslim és avatatlan nadrágom tökéletesen szerepelt az út első szakaszán, bár a cipőm kicsit, mintha beázott volna, de semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Pecsét begyűjtve, irány tovább Telki felé, a következő stempli felé.

A zöld sáv mentén haladva brutál útszakasz következett az alig taposott hó miatt és ahol nem hó, ott a sár tapasztott a vándorútra. Itt éreztem, hogy valami nincs rendben… Kb 12 km-nél elhasadt a cipőm talpa és a hideg latyak alulról cuffogva ömlött be a talpam alá. Kényelmetlen és kellemetlen érzés, teljesen átfagyott a lábam perceken belül.

Telkire beérve kis erőt gyűjtöttem, stempli a papírra és egy müzliszeletet elmajszoltam, valamint egy energiarágót is, ami új íz volt számomra.
A városi szakasz aszfaltján kellőképpen felmelegedtem a folyamatos meneteléstől, így úgy láttam, nem lesz gond a cipő miatt.
Nos… De lett…

Az innen következő 23 km-t úgy tettem meg, hogy szívem szerint mezítláb mentem volna a térdig érő hóban. Csupa zöld jelzésen haladt az út Makkosmáriáig. Semmiképp nem hagytam volna ki a látványt a durva emelkedő után a Kopasz hegy tetején, valamint onnan átvergődve a Csergezán Pál kilátót sem. Lelkileg még mindig toppon voltam, éreztem, hogy meglesz ez, nincs vész, ez csak beázás semmi egyéb nyugi.

Széchenyi István emléktúra
 

Kezd fogyni az erőm

Aztán Budakeszire érve a Mammutfenyőknél elfogyott az erőm, a lábaim bedagadtak a víztől és csak bicegést bírtam produkálni… Végigcaplattam a városon, a szemem végig azt kereste hol vegyek valami cipőt már ebben a városrészben. Semmi nem volt nyitva 😀
Itt találkoztam egy ideiglenes túratárssal, Tiborral aki lelket öntött belém és szép történeteket mesélt arról, rajta hogy fogott ki kétszer a Kinizsi 100, viszont a Kitörés 60 pedig mit adott neki lelkileg. Köszönöm a szép történeteket neki és hogy még 6 km-el közelebb vitt a célhoz.

Beértünk Makkosmáriára, az ellenőrzőpontra. Itt le kellett üljek, mert már a talpam kb. egy aszalt szilvára kezdett hasonlítani érzésben, valamint egy óriás krumplira látványban. Éreztem, ennek itt vége, elég volt.
36 km-t tettem meg, szép ez így is teljesítményben.
A pontőrők viszont elhessegették a gondolataim erről, megetettek, megitattak és noszogattak, hogy ez még meglesz, hajrá.

Széchenyi István emléktúra - Bakancskoptató
 

Hoztam egy döntést

Minden erőmet összeszedve Normafa felé indultam, de kínok közt ment a maradék 4 km.
Normafára értem, bicegve és szerintem az arcomon is látszó kínnal.
Leültem egy padra mérlegelni a helyzetet. Szép helyeken jártam ma is, örült a szívem a szép látvány miatt és lelkileg felfrissültem, de nem akartam kockáztatni azt, hogy bajom essen.
Életemben először hoztam ilyen döntést, helyesen.

Felhívtam Tamást, akivel még sok percen át ecseteltük a helyzetet, de véleménye szerint ez így is szép volt és büszke rám! Ahogy én is magamra. 40 km így is meglett és ha nincs ez a bravúr, vidáman gurulok be az ötvenbe.

Lehet, hogy díjazás nélkül, de büszkén szálltam fel a buszra és sodródtam hazafelé.
A szervezésről csakis a legjobbat mondhatom Attila Unokáiról, mind támogatásban mind mint egyesület, kiállnak a túrázóik mellett. Engem is segítettek mindenhol, ahol csak lehet és nagyon remélem, hogy még 1000 kalandom lehet velük! Mindenkinek ajánlom a túráikat!

És most itt van a vasárnap, a két lábfejem durván bedagadt az átáztató terhelés miatt, most már tudom, hogy botorság lett volna így még 10 km-t nyüstölni magam.
Lesz még lehetőség, lesz még 50 km, és én ott leszek 🙂

De azért veszek egy új bakancsot is, legyen mit koptatni 😀

Köszönöm, ha elolvastad és köszönöm az Attila Unokái Sportegyesületnek a szombatot. Külön köszönet Mákos Tamásnak támogató szavaiért és bajtársi segítségéért!

Szerző: Bakancskoptató