Mit adott nekem a Sebő Ödön emléktúra
Értékeld!

 

Az egész történet körülbelül öt éve kezdődött, mikor elolvastam Sebő Ödön főhadnagy háborús emlékiratát, A halálraítélt zászlóalj című könyvet. Mondanom sem kell, nagyon tetszett, bár akkor természetesen még nem tudtam, hogy mindez hova fog vezetni. Most a könyv tartalmát különösebben nem is ismertetném, én nem írok annyira jól, hogy akár zanzásított formában is át tudjam adni, ami benne van, tényleg nagyon ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el, megéri.

 

Miért pont a Sebő Ödön emléktúrát választottam?

Az Attila Unokái csapat történelmi teljesítménytúrákat szervez, elsősorban a Magyar Hősök Túrasorozat a legjelentősebb, amiben a magyar történelem nagy alakjainak állítanak emléket. A csapatra az Attila védvonal túrán találtam rá, mikor érdeklődtünk a mogyoródi pihenőben más túrázóktól történelmi teljesítménytúrák iránt, akkor ők azonnal mondták az Attila Unokái formációt.
Egyszer már bejelentkeztem egy túrára, ami Prohászka Ottokár püspök emlékére lett szervezve, de arra sajna nem tudtam elmenni. Az volt, hogy maga a túra eredetileg szombaton lett volna, csak pont aznap volt egy hagyományőrző esemény vidéken s nem tudtam elmenni.
A Sebő Ödön emléktúráról e-mail-ben kaptam értesítést a szervezőktől, s azonnal elhatároztam, hogy kedvenc második világháborús katonám emléke ér annyit, hogy legalább kis morzsáját érezzem, amit ő végrehajtott.
Azonnal nekiálltam társakat keresni, Adrit és Ricsit most nem hívtam, mert mondták, hogy hát a Kitörés meg az Attila védvonal túra épp elég volt, s először inkább jobb lenne kisebb húsz-harminc kilométeres túrákat végigcsinálni.

Régészeten viszont a népvándorlás szakon mind agyaltunk, már idén februárban kitaláltuk, hogy kéne egy közös kirándulást csinálni, s úgy gondoltam, hogy most adott az alkalom. Először Zsófinak szóltam, aki az én egyik legjobb – egyetemen belül meg főképp – barátom, hogy lenne-e kedve hozzá, aztán írtam Borinak is, akit úgyszintén nem féltettem. Zsófi első lendülettel igent mondott, aztán eszébe jutott, hogy hoppácska, mert nincs itt Budapesten se a bakancsa, se a túrakabátja, se a hátizsákja, se a kulacsa, s magassarkú csizmában meg szövetkabátban túlontúl nagy kihívás lenne az egész.
Először még felderült ugyan egy lehetőség, hogy egy felvidéki fiú segít, s akkor hátha el tudják utaztatni a cuccait, de ez a lehetőség aztán elesett, s szegény így ki kellett hagyja, gondolom sajnálta, én meg még jobban.
Bori szintén nem tudott jönni, mert pont azon a hétvégén volt a Fiatal Középkoros Régészek Konferenciája is, s azon már jó előre el volt döntve, hogy részt vesz. Ily módon csak a remény maradt, hogy lesz még ilyen lehetőség népvándorlás-koros közös túrára, s ez megalapozott remény részemről, ugyanis mindkettejüknek nagyon reális és érthető indoka volt a kimaradásra. Szaktársnőim kiesése után már nem volt kedvem további résztvevőket keressek, fb-on még megkérdeztem Kristófot, felvidéki harcostársunkat, hogy ő ráér-e aznap, de neki meg haveri születésnap volt beprogramozva. Így elhatároztam, hogy jól van, egyedül megyek, legalább lesz lehetőségem új ismeretségek kiépítésére, amint az tényleg meglett.

 

A koránkelők még sötétben indultak - Sebő Ödön emléktúra
 

Az indulás

Szombat reggel háromkor keltem, ami kissé kellemetlen volt, de csak addig amíg ki nem ugrottam az ágyból. Utána már nem tapasztaltam különösebbb álmosságot, már csak azért sem mert erre számítva kilenckor feküdtem le.
Gyorsan összepakoltam, s indultam is, cuccaim nagy része már elő volt készítve. Előző túráimból tanulva igyekeztem minél kevesebb súlyt vinni, ami sikerült is, bár még mindig volt jó pár olyan elem a felszerelésemben, amit nem használtam.

Az Alagúton át mentem a Clark Ádám térre, a város ilyenkor talán a legkihaltabb, bár elhúzódó péntek esti bulikból hazafelé menő hangoskodó bandákkal találkoztam. Persze nem féltem, mert sajnos magam is tapasztaltam, hogy részegen vagy még inkább másnaposan mekkora az ember harcértéke, de az egyik csoportnak még pacsit is adtam. Villamos, busz, semmi nem volt, úgyhogy gyalog mentem a Batthyány térre. Itt még a HÉV sem járt, annyira korán volt, így az első szerelvény indulásáig eltelő időt Sebő Ödön könyvének a tanulmányozásával töltöttem, igyekeztem lelkileg is felkészülni a túrára.
Négy óra után valamivel már a vonaton voltam, ami minden fennakadás nélkül vitt Szentendrére, még kalauzt sem kaptunk.

Ebben a városban előzőleg sosem jártam, meg a pontos címre sem emlékeztem, úgyhogy szédelegtem egy kicsit, hogy merre tovább, aztán az étterem elé nem sokkal utánam megérkezett egy autó három férfival, s kérdezték, hogy a teljesítménytúrára jövök-e? Mondtam igen, s aztán elkezdtünk beszélgetni, be is mutatkoztak, nagyon jófejek voltak, mint a nemzeti érzelmű emberek általában.
Az étterem tulajdonosa csak utánuk jött, ő is bemutatkozott nekem is, talán szervezőnek vélt engem is 🙂 nagyon szép kis puccos étterem volt, még csodálkoztam is, hogy hogy engednek ide be annyiféle majdan fülig sáros túrázót. Fizetés után lassan jöttek a többi túrázók is, nálam mind idősebbek, komoly túrafelszereléssel. Hatig kellett várjunk, s akkor mondták a szervezők, hogy indulhatunk. Ekkor olyan kb. tízen lehettünk, amúgy a szervezők szerint addig 21-en jelentkeztek az 55-km-es túrára.

Én azonnal az élbolyhoz csapódtam, persze féltem attól, hogy le fogok majd maradni, de éltetett az a remény, hogy ha lemaradok is, úgy is jönnek még utánunk, s akkor majd lehet hozzájuk csatlakozni. Egy idős bácsi s egy fiatalabb emberrel mentem, akik haladtak mint a veszedelem. Kezdtünk persze beszélgetni, közben csodáltam a Dunát és a meseszép szentendrei korzót, mondjuk ez a teljesítménytúrák hátulütője, hogy nem nagyon jut idő a táj szépségét vagy akármi egyebet megszemlélni, mert menni kell.

Az öregebb bácsi lemaradt aztán, de korához képest egész hosszú ideig bírta velünk. E másik emberrel viszont tudtam tartani a lépést, annyira hogy az egész túrát ketten csináltuk meg, ő mondta már az elején, hogy meg akarja tíz óra alatt csinálni az egészet. Péter volt a neve, már nem jegyeztem meg a családnevét, bonyolult az nekem, amúgy csak a túra után mutatkoztunk be, annyira rohanás volt végig.
Informatikus volt, s mesélte, hogy fiatalabb korában – most 41 éves – sokat járt ilyen túrákra, s pár éve nekiállt ezeket felújítani. Nagyon emberbarát, barátságos valakinek bizonyult, s plusz pont, hogy informatikusként fel volt szerelve a kor csúcstechnológiájával, ezért egy jelentős feladattal – a tájékozódással – vajmi keveset kellett törődjek, illetve mikor mégis, az nem mindig sült el jól, de erről majd később.
Egyelőre követtük a Dunát, majd lassan eltértünk jobbra, egy hegynek felvezető utcába, a főút másik oldalán, itt mondta is Péter, hogy látszik, hogy székely vagyok, mert az emelkedő a lábamban van, most az első nagyobb emelkedésnél csakugyan nem volt gond.

 

Megvan az első ellenőrző pont

Lassan kiértünk a városból, s egy, az erdőben kanyargó betonútra tértünk rá. Nem is kellett sokáig rontsuk a bakancs talpát, mert rábukkantunk az első ellenőrzőpontra, a vártnál korábban. Itt lehetett zsíros kenyeret, zakuszkás kenyeret enni, zöldség, víz minden volt, s megkaptuk az első pecsétet. Igaz figyelmeztettek a pontőrök, hogy most lakjunk be rendesen, mert egy 18 km-es szakasz jön, ami valóban látszott is az itineren. Nem számított, mert legalább most erdei út következett, amire már nagyon vártam. Erre rátérve először megint egy emelkedővel kellett megküzdeni, de ez nem volt olyan veszélyes, ellenben itt mutatkozott be először a később komoly gondokat okozó sár, sajnos kedvenc fekete bakancsomat húztam, mert abba belefér kényelmesen két zokni s bele lehet tűrni a nadrágot, de sajnáltam nagyon összekoszolni. Itt utolért minket egy pilisvörösvári ember, aki szintén nagyon jó tempóban haladt, mondta hogy ő volt a Vadrózsa túrán, ami 120 km-es, de ő fel kellett adja 87-nél, s az én emberem Péter is volt már több 60-km-es túrán, úgyhogy egyelőre azon dolgoztam, hogy velük tudjam tartani a lépést. A követett piros jelzés nemsokára megszűnt, s itt találtunk egy fára függesztve egy kódot tollal, amivel ráírtuk az itinerre a kódot, s nekivágtunk az egész túra legmeredekebb részének.

Én szerettem is az első pár száz méterig, utána már alig vonszoltam magam, de meg nem álltam volna semmi pénzért sem, mert ha megállok, akkor emelkedőnek felfelé nagyon nehéz lesz megint megindulni. Péter le is maradt, mondtam neki, hogy majd megvárom, s a kegyetlenül hosszú emelkedő végén tényleg meg is vártam, amíg levettem az egyik pulóveremet, ugyanis rohadtul megizzadtam. Innen tovább már nem volt különösen nehéz a menet, egy szinten folytatódott a terep, s lassan kiértünk egy szirtre, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílott a Dunakanyarra, egy hatalmas kettős kereszttel.

Itt fotókat is készítettünk, s beértek Péter barátai, egy Laci nevű ember meg a barátja, akik szintén neves túrázók hírében álltak, bár a későbbiekben egyszer megelőztük őket. Az 51 éves bácsi és a fiatalos 30-as úr nagyon keményen gyalogolt, egy ideig tartottuk velük a lépést, de aztán engedtük, hadd menjenek, s egy technikai szünetben értük csak be őket. Innen hol le-, hol felvitt az út az erdőben eléggé hosszan, itt már nagyon éreztem a lábamat, minden inat külön-külön, s hogy minden jobb legyen, még a teám is mindegy cseppig elfogyott, csak a tudat tartotta bennem a lelket, hogy Visegrádon majd újratöltöm.

Nápolyi szeletből is ettem, mindent kipróbáltam, hogy tartson az energia, de aztán elértünk a vár előterébe, s ott jutott nekem eszembe, hogy tavaly márciusban a Kiránduló Klubbal jártam már e helyen. Visszatérve a túrához, kiértünk az erdőből, s átvágván a parkolókon, ismét egy erdősávban folytattuk, itt már sok kirándulóval találkoztunk, s lassan-lassan feltárult előttünk a Fellegvár csodálatos látképe, a fejemben meg a szívemben kinyíltak a virágok, milyen szép is volt mindez, mikr Sayit-tal, Umut-tal és a francia barátnőjével itt jártunk majdnem egy éve, régi szép idők, persze remélem, visszatérnek még.

Nem készítettem fotót, még akkor sem, mikor főbejárat előtt mentünk el, úgy is járok én még erre. Rátértünk a második erdősávra, majd arra az útra, ahol a stációk voltak, ahol hatalmas hógolyócsatát vívtunk a törökökkel, ahol Umut úgy fejbe dobott, hogy szédelegtem kicsit utána, igaz azelőtt én is fejbekaptam. Onnan jött az ötlet, hogy a róla mintázott regénykarakter nagyon erős és késdobáló mester lesz. A városba beérvén egy nő megkérdezte, hogy hát maguk milyen korán keltek? Én vigyorogva feleltem csak, hogy reggel háromkor, s tovább is mentünk, nem néztük meg, milyen arcot vág. A városon végigmenve elmentünk az előtt a kocsma előtt is, ahol annak idején a kompot vártuk darts-ozva, majd elértünk a második ellenőrzőponthoz, ami egy étteremben volt kialakítva.
Itt nem volt túl jó ellátás, valami müzli s kevés pogácsa, de a mosdóban újratöltöttem az üvegeimet. Péter rendes volt s megvárt, de mondta, hogy menjünk el egy közértbe, mert akar vásárolni valamit. Így is tettünk. Én kint megvártam, addig is legalább egy korlátra rá tudtam ülni, s most érzékeltem, mennyire keservesen sajognak a térdeim. Nemhiába, 25 km volt mögöttünk 6 óra alatt. Péter valami nagyon finom cukorkát vett, abból adott nekem, s mentünk ki a városból, amit sajnáltam ugyan, mert nagyon szeretem Visegrádot.

 

Konnát Árpád

Valahol a Dunakanyar fölött – Jobb kezemben az itinerem, bal kezemben a könyv, Sebő Ödön visszaemlékezése – A halálraítélt zászlóalj

 

Az a rántott húsos szendvics…

Ismét mászni kellett kifelé, de semmi gond, túl voltunk ezen is, itt – és nem csak itt, de itt hangsúlyosan – sokat segített a tracker alkalmazás. A fás területen az ösvény előbb fel-le, majd hegyoldalakon keresztül vezetett. Két srác le tudott előzni, de sebaj, menjenek csak, eddig kb. tíz ember lehetett előttünk. A táj itt is lélegzetelállító volt, bármerre néztünk, csak erdőt és hegyeket láttunk. Kicsit Pétert itt lehagytam, mert mondta, hogy menjek csak, amíg ő megigazítja a hátizsákját, s mentem is, de majdnem megszívtam, mert egyszer rossz felé indultam el, aztán egy öreg bácsi – aki mögöttem jött-, útba igazított, s ekkor már útitársam is utolért.

Nagyon sok túrázóval találkoztunk, a legtöbb szerencsére ismerte az erdei szokást, hogy mindenkinek illik ilyenkor köszönni, vagy urambocsá, köszönését viszonozni. Egy bácsi kérdezte, hogy milyen teljesítménytúra van most. Mondtam, hogy Sebő Ödön főhadnagy emlékére, de az ember arcán látszott, hogy semmit nem mond neki a név. Az a szomorú helyzet, hogy nem is kell valaki műveletlen legyen ahhoz, hogy ne ismerje ezt a magyar hőst, annyira nincs benne a közéletben, az oktatásban. Azzal, hogy részt veszek a túrán, meg írok róla, igyekszem terjeszteni a hírét, s minden kedves barátomnak is nagyon melegen javaslom, hogy tegyen így. Szükségünk van a hősökre, korszaktól függetlenül, ráadásul a saját hőseinkre.

Lassan-lassan kiértünk az erdőből, s egy mezőn átvágva értünk be Pilisszentlászlóra. Ez egy nagyon kis kedves falu, imádom (s nem csak azért, mert Szent Lászlóról van elnevezve), minden oldalról erdők veszik körbe. Az utcák és házak is nagyon szépek voltak, nem úgy, mint a mi kedvünk, mivel elkezdett esegetni, persze még nem zuhogott, csak szemerkélt. A főtéren ismét a tracker segített, innen még ötszáz méter volt a következő ellenőrzőpontig, ami a Kis Rigó étterem udvarán volt. Ahogy értünk ki a faluból, át a főúton, hirtelen nagyon de ja vu érzésem lett, itt is jártunk a Kiránduló Klubbal, itt szálltunk le a buszról, s vetettük be magunkat az erdőbe. Az étterem előtt várt már a meglepetés, bécsi szeletes, uborkás szendvics, ami nagyon-nagyon ízlett, főleg, mert farkaséhes voltam már ekkor. Itt kicsivel hosszabb ideig pihentünk, majdnem öt percet, ezúttal különös módon Péter javaslatára, aki bár nagyon meg akarta csinálni a tíz órát, de örömmel láttam, hogy ő is emberből van.

Itt volt egy vicces rész is, érkezett valami iskolai kiránduló csapat, ilyen valami 14-18 éves srácokból meg lányokból, s a beszélgetésük behallatszódott, kezdtek ott panaszkodni, hogy jaj mert nem hoztak esőköpenyt meg minden, mire én, „Rosseb nehogy már ekkora esőtől elázzatok!”, de tényleg, csak alig pöszmötélt. Aztán meg a másik, nagy nyögések között mentek be a vendéglőbe, mondom hát igen, gyilkos egy-két km van mögöttük. Mondjuk, aztán ezzel be is fejeztem, mert biztos Sebő Ödönék korában is voltak ilyen elkényeztetett pávagyerekek, maximum az arányuk változott azóta.
Egy rövid, de értékes öt perc után aztán álltunk fel, s mentünk tovább, de már nagyon nehezünkre esett felállni. Innen hosszú ideig ismét erdőben folytattuk az utunkat, úgy volt, hogy még 17 km van hátra, bár a főúton elhelyezett forgalmi táblák szerint ha egyenesen mennénk, akkor már csak 9 km lenne, mondjuk abban meg hol a kihívás.

 

Sebő Ödön emléktúra

 

Irány: Lajos-forrás

Repesztettük hát tovább, rengeteg szép helyet láttunk ismét, erdővel borított hegyek-völgyek között vezetett az utunk. Egy völgy mélyén fel kellett egy újabb kódot írjunk, de innen már csak 2 km volt a következő ellenőrzőpontig, a Lajos-forrásig.

Igaz a térképen az nem látszott, hogy ez csak légvonalban 2 km, amúgy annál sokkal többnek érződik, mert komoly szintemelkedés jön. Nekiálltunk hát újra kapaszkodni, ezúttal Péter is tartotta a lépést, sőt még kicsit meg is előzött. Nekem itt állt be a mélypont a hangulatomban, nem haragudtam senkire vagy semmire, csak már kezdett nagyon elegem lenni mindenből, alig vártam már, hogy végre le lehessen ülni, majd hogy aztán – Uram segíts! – le is feküdni. De egyelőre volt még egy jó kis mászás addig, s ráadásul a sár ismét kezdett egyre inkább közretenni. Ennek ellenére felértünk a csúcsra, s innen már csak kevés ereszkedés volt hátra az ellenőrzőpontig.

Egy nagyon szép, de régi és elhagyatott kúria mellett vitt el az utunk, itt már kényeztetésképpen kőlépcsők is voltak az ösvény helyett, igaz végig sűrűn be volt borítva nedves avarral, Péter seggre is esett, de ugrott fel azonnal s ment tovább. Én megijedtem ettől, mert én biztos nem tudtam volna olyan fürgén felugrani, én anélkül is eléggé össze voltam törve, egy esés végleg feltette volna az i-re a pontot.
Szerencsére nem estem el, s egy mező túlsó oldalán megláttuk az ellenőrzőpontot, ez volt az utolsó előtti a cél előtt. Pecsét után én még vágytam leülni egy kicsit, lehetett dzsemes, zsíros, zakuszkás kenyeret enni, adtak müzlit, cukorkát, mindent, Péter kérdezte, hogy megvárjon-e, mert ő amúgy nem akart enni, de én éreztem, hogy megveszek, ha legalább öt percecskét nem tudok pihenni. Péternek hát mondtam, hogy menjen csak nyugodtan, én majd úgy is utolérem, ez mondjuk miként utóbb kiderült, súlyos, de nem végzetes hibának bizonyult.

Megettem félig egy nagy karéj barackdzsemes kenyeret, de nem mertem tovább maradni, mert féltem, hogy nagyon lemaradok, pedig a pontőr bácsi nagyon kapacitált, hogy hát egyek még, van bőséggel, olyan is van, aki sorra veszi az összes kaját. Egy darabig gond nélkül tudtam követni a sárga sáv jelzést, akkor lett gond, mikor bejött a sárga kereszt is a képbe, na mondom: “Szevasz tavasz!”.

Szerencsémre utolért az a két srác, akik még Pilisszentlászló előtt olyan nagy lendülettel lehagytak minket, ők mondták, hogy ne arra menjek, s akkor ezek után megint megfeszített tempóval meneteltem tovább, nehogy lemaradjak tőlük, s eltévedjek. Ilyen fizikai és mentális állapotban egyetlen egy eltévedés is majdnem végzetes lett volna, mármint a szintidőt tekintve, mindenképpen.

Szerencsére tudtam mozgósítani utolsó erőtartalékaimat s tartottam a lépést a fiúkkal, utóbb beértük a legeslegelsőnek induló túrázót is. Hirtelen értünk be Kőhegyre, itt a menedékház előszobájában volt megszervezve az ellenőrzőpont, s még itt volt Péter, noha már azt hittem, hogy nem látom többet annyira elment, de hát nem. Mint utólag kiderült, két srác szóval tartotta majd öt percen át. Amúgy meg rendes volt, mert mondta, hogy kezdett már lelkiismeretfurdalása lenni, hogy hosszú ideig nem látott már.

 

Halleluja – már látszódnak Szentendre csodás fényei!

Pecsételtettem, s kilépve a házból, mélyen alattunk, a völgyben már égtek Szentendre csodás fényei. Ez annyira új erőt adott, hogy nem is kellett semmit se pihenjek, hanem mondtam, hogy induljunk azonnal. Péter kérdezte ugyan, hogy fogom-e bírni, mert most még ennél is gyorsabban kell menjünk, hiszen hiába hogy itt van a város, addig van még 7 km, ő a km-t kilcsinek mondta. Hősiesen rávágtam, hogy mit érdekel most már, menjünk.

Innen lefelé már abban a kellemes élményben volt részünk, hogy néha már mi hagytunk el más túrázókat, s nem ők minket, ez új lelkesítő erőt adott. Hasonlított az egész az Attila védvonal utolsó szakaszára Maglód előtt, ott is ez volt, hogy egy magaslati pontból be lehetett látni a városba, s úgy kellett beereszkedni. Ott az utolsó öt km-t futva tettem meg, de most eszem ágában sem volt ezt kipróbálni, mert jóval fáradtabb voltam.
Gyaloglásnál is már olyan érzésem kezdett lenni, hogy egy csúnya harapós kutya van a sarkamban, s minden egyes lépésnél beleharap egyet a térdhajlatomba. Ennek ellenére a tempót nem vettük alább, sőt a lejtőnek, meg a közeli cél reményének megfelelően még gyorsabban mentünk, reméltük, hogy ideális esetben másfél óra alatt lenyomjuk ezt a maradék távot, s ötre be tudunk érni.

 

Sár a Sebő Ödön emléktúrán

Csak az a bakancsmarasztaló sár ne lett volna!

 

Csak az a sár ne lenne!

A táv felénél minden eddigit sokkal felülmúlóbb erővel akadályozott a sár, ez a lehető legutálatosabb, középkemény, vasfekete, nyúlós, bakancsmarasztós, kikerülhetetlen sár a maga hatalmas pocsolyáival. Igaz, ekkorra már annyira lestrapáltak voltunk, hogy ha kellett, egyenesen keresztülgázoltunk mindenen, hova is tűntek azok a szép napok a reggeli órákban, mikor még féltettem a bakancsomat? Nem számított most már semmi, csak a szintidő. Lassan kiértünk a város szélét övező erdőből, majd egy rövidebb mezei távot letudva rátértünk a közvetlenül a házak mellett terjengő bozót átvágására.

Itt a kismezőn láttunk egy lovas farmot, ahol gyerekek épp nyergeltek le legalább tíz lovat, ami rögvest megmagyarázta a szétjárt utat. A házak közé érve kétségbeesetten faggattam Pétert, hogy itt, a városban még mekkora táv van, mondta, hogy még másfél km, amire volt kb. fél óránk.

Itt igyekeztünk, úgy-ahogy megszabadulni a sártól, levegőbe rúgtunk, kerítéshez, füves területhez mindenhez kentük oda, csak nem jött le, s legalább másfél kilóval többet kellett vigyünk a lábunkon. Nem számított ez se, mert az utca fénye között legalább már nem kellett lámpázni, s már hébe-hóba emberekkel is találkoztunk.

Egyre gyorsuló tempóban vágtunk neki az egyetlen itt leküzdendő utcának, aminek a végén aztán nagy sokára megcsillantak a főút fényei, autóforgalmának villódzása. Egy utolsó hajrával átkeltünk az út másik oldalára, Péter mondta, hogy nem fog megakadályozni, ha futni akarok, de annyit már nem ért meg az egész. A HÉV megállón átmenni elég nagy kísértés volt, mivel ott állt egy indulásra kész szerelvény, de átmentünk a peronon, át a buszmegállón, s már csak egy rakoncátlankodó forgalmi lámpa akadályozott. Amíg amaz kegyeskedett zöldre váltani, addig elővájtam a hátizsákomból az itinert. Átkelvén az úton, már csak pár méter választott el a céltól, az El Mariachi étteremtől. Megcsináltuk hát, lenyomtunk 55 km-t 11 óra alatt, ami több mint 5 km/h-s átlagsebességet kíván hosszú időn keresztül, s akkor nem számoltuk a Kitörésnél kisebb de az Attila védvonalnál nagyobb szintemelkedést, illetve a töméntelen sarat sem. Mindent egybevéve én szerfelett elégedett voltam e teljesítménnyel.

 

Sebő Ödön emléktúra startja az El-Mariachi étteremben volt

 

Megcsináltuk!

Az El Mariachi étteremben vártak a szervezők, kezet fogtak velünk, átadták az emléklapot, egy ismertetőt Sebő Ödön főhadnagyról és a kitűzőt, mind a három elem nagyon szép volt, megérte küzdeni érte. Én lerogytam egy székbe, Péter találkozott a barátaival, s velük ült le egy asztalhoz. Példáját követve rendeltem egy pohár sört, ami eléggé drága volt, 300 Ft egy pohárért, de legalább finom cseh kézműves sör volt. Készítettem vele egy sztárfotót a két emléklappal, majd lassan, minden egyes kortyot élvezve, megittam az isteni nedűt.

Mire befejeztem, arra jött Péter, hogy „Akkor mehetünk?”, mert csak 6 perc van a következő HÉV-ig. Ha csak magam vagyok, akkor mondom, hogy essen fene bele, várok a következőig, de megbeszéltük, hogy együtt megyünk, úgyhogy elugrottam a már legalább 25 km óta tartogatott technikai szünetre, majd villámgyorsan összepakoltam, búcsút intettünk a szervezőknek, s amennyire lábunk bírta, rohantunk is a vonatra.

A végén szó szerint rohannunk kellett, mert hallottuk ahogy sípol az ajtózáró mechanizmus, szinte beestünk a szerelvénybe, de épp időben, mert alighogy leültünk, már indult is. Megnyugodva ültünk le, s beszélgetéssel töltöttük az út hátralevő közös részét, ami nagyon jó volt, azt leszámítva, hogy jött a kalauz, s valami 635.-Ft-ot kért a jegyért a Margitszigetig, aztán kiderült, hogy nekem is elég lett volna Békásmegyerig vegyem, mert onnan már van bérletem, de ez egyféle visszavágás volt a sorstól, mivel reggel még kényeztetett azzal, hogy teljesen ingyen utaztam. Péter aztán a Szentlélek térnél szállt le, mert mondta, hogy ő újpesti, s akkor először 1-es villamosozik, majd utána megy az M3 metróval.

Nagyon örültem neki, hogy találkoztunk, s a túra 95%-át együtt csináltuk, elsősorban azért mert egy jófej valakit ismertem meg személyébe, s másrészt meg azért, mert a tájékozódással felmérhetetlen segítséget nyújtott. Valamint, ha annyira nem hajtós tempóban megyünk, akkor valószínűleg még akkor is ott bolyongtam volna valahol a sötétben, egyedül.

Egyedül maradván olvasgattam az emléklapokat, majd Margitszigetnél leszálltam, hiszen 4-6-os villamossal akartam menni a Széll Kálmán térre. Itt aztán kiderült, hogy nincsen most ez a villamos, mert baleset volt, úgyhogy a pótlóbusz állomásáig, illetve a leszállóhelytől a Széna térig elmenni egy külön feladat volt. Még bementem egy rövidebb időre a Mammutba, ahol eléggé megbámultak az emberek, térdig sárosan, magasszárú bakancsban, tetőtől talpig terepszínben nagy hátizsákkkal eléggé kakukktojás lehettem, valamint elgyötört arcom és magam után vonszolt, befelé fordított lábam tartása miatt kb. úgy nézhettem ki, mint végvári regényemben az egyik harcos, akinek éjszakai harcban párja tévedésből a saját kacorját vágja és forgatja meg a térdében, de ennek ellenére is amilyen gyorsan csak tud, biceg az időközben halálosan megsebesített lány gyilkosa után.

A Pizza Kingben vacsoráztam, és két olyan szeletet kértem, amin a lehető legtöbb hús van, kacagtak is az elárusítók, de hát valahonnan csak kell a kalória. Vacsora után még elbicegtem a 139-es busz megállójába, ami elvitt egészen hazáig, a kollégiumig. Itt felhívtam még édesanyámat, beszámolnia a sikerről, de már sokat nem is beszélgettünk. Inkább levettem a csurig átizzadt ruháimat, gyorsan letusoltam, s ahogy ágyba bújhattam, hát jóleső érzéssel tekintettem vissza erre a napra.

 

A jól megérdemelt jutalom a Sebő Ödön emléktúra végén

A jól megérdemelt jutalom a Sebő Ödön emléktúra végén

 

Szerző: Konnát Árpád