Fő a jókedv – szalagleszedés szakadó esőben
5 (100%) 2 votes

 

Télen nem egyszerű a pontőrködés

 

A négy óra hidegben való pontőrködés után már nagyon vártam, hogy elinduljunk söpörni Zsuzsival. A tervezetthez képest később sikerült indulni.

 

 

 

Talán eltévedtek?

Tudtam, hogy ez azt jelenti kevesebbet leszünk világosban. Hogy ne fázzunk majdnem 6-os átlaggal mentünk, miközben fényképeztünk és szedtük a szalagokat. Piros kereszten haladtunk és arról beszélgettünk, melyik túrák haladnak erre, amikor megláttunk két idős túrázót.
Gondoltuk megkérjük őket egy fotó elkészítésére. Amikor leszólítottuk őket, végigmértek bennünket és a következő kérdés tették fel: “Eltévedtek?” Zsuzsival erre összemosolyogtunk. Két nő az erdőben mi másért kérne segítséget? “Nem, csak egy fényképet szeretnénk.”

 

Tényleg úgy nézünk ki, mint akik eltévedtek?

Haladtunk tovább, szedtük a szalagokat. Mondtam Zsuzsinak, hogy a Budakeszi út előtt még egy szalag lesz. Egy kellemes futható lejtő jött, erre Zsuzsi: “Ne szaladjunk, mert van még egy szalagunk!” Ahogy kimondta, nevetünk fel, hogy rímel és milyen pocsék rím.

Beszélgettünk arról mi lehet nyitva Budakeszin, mert jó lenne valami meleget inni és enni. Ekkor csörrent a telefonom, Tamás hívott, hogy hogy vagyunk és ettünk, ittunk-e eleget. Megkérdeztem Zsuzsit mit hazudjunk, persze úgy, hogy Tamás hallja. Innentől kezdve mindegy mit mondtunk neki, úgysem hitte el.
Mire beértünk Budakeszire, besötétedett és az eső is határozottan elkezdett esni. De nagy örömünkre a CBA nyitva volt, ahova bementünk enni-innivalót venni, így új lendülettel tudtunk tovább indulni.

 

Ugye, nem fogsz eltévedni?

Makkosmáriára érve úgy döntöttünk szétválunk, hogy időt nyerjünk. Mivel az én ötletem volt, felvállaltam az erdő közepét és Zsuzsit küldtem a házak melletti turistaútra. Előtte pont arról beszélgettünk, hogy már vagy százszor jártunk erre. De csak megkérdeztem ezek után Zsuzsitól: “Ugye nem fogsz eltévedni?” Ő csak mosolygott, mennyire aggódok érte, pedig én megyek az erdőbe.

Szétválás után jó volt ismét együtt haladni. Normafához érve néztem, merre tudjuk levágni a következő kódig és szalagig az utat. Anna-rét tűnt jó ötletnek. A nagy köd miatt GPS-szel találtuk meg a zöld sávot. A köd és eső miatt csak néhány métert láttunk, ebből elég nehéz volt tájékozódni.

 

Bicska helyett kisolló

Végre megint jól ismert utakon haladtunk tovább. A következő kódnál rá kellett jönnünk, hogy átfagyott ujjakkal vizes spárgát kioldani esélytelen. Hát elő a kisolló és levágtam, persze nagy nevetések között. Az eső egyre jobban elkezdett szakadni, már nem volt száraz felület sehol rajtunk. A következő szalagot elég magasra kötöttem tegnap, így most le kellett húzni az ágat, hogy elérjük. Zsuzsi szedte a szalagot, én tartottam az ágat. Olyan figyelmes voltam, hogy a következő mondat hangzott el: “Nem akarom elengedi az ágat, nehogy vizes legyél.” Erre harsányan felnevettünk. Szakadó esőben? Nem annyira mindegy?

Bíztunk benne hogy az utolsó pontra zárásra odaérünk, de ez sajnos nem sikerült. Tudtuk, hogy bő egy óra és végzünk, és könnyebb lesz a fényvisszaverő szalagokat észrevenni. A köd továbbra is próbára tett bennünket. Teljesen elveszítettem a távolságérzetemet. De a szalagok bennünket is segítettek. Az egyik kereszteződésnél, ahol épp szedtük az egyiket, Zsuzsi kissé fáradtan kérdezte: “Merre kell menni?” Mosolyogva válaszoltam: “Szerinted miért volt ott a szalag?” A hátralévő néhány kilométeren azon poénkodtunk, hol kérjünk mentést és száraz ruhát. De pontosan tudtuk, hogy addig amíg nincs baj, a fiúkat ki nem tudnánk rángatni a kávézóból.

Lassan megláttuk Hűvösvölgy fényeit, ami csak a lelkünket töltötte el melegséggel, mert teljesen átfagytunk a hideg esőben. De boldogan állapítottuk meg, hogy végül 5-ös átlaggal – sok nevetés és viccelődés mellett – megcsináltuk a söprést ebben a zord időben.

Szerző: Herbély Szabina