Emlékek nyomában
5 (100%) 1 vote

 

Széchenyi István emléktúra

Hosszú kihagyás után ismét átálltam az ösvénytaposás oldalára. Legutoljára a Sarokkő Triumph túráját jártam be, kicsit féltem is a Széchenyi István emléktúrától. No nem, mert nem kiváló a szervezés és mert ne lennének kedvesek a Szervezők, hanem mert az utolsó éles menet a Bartina 15-ös távja volt, ahol az utolsó 5 kilométeren már annyira küzdöttem, hogy de nagyon. 

 

Tegnap hajnalban egy gyors féladag kávé után a még mínuszok lassan olvadtak a Széll Kálmánon, de rögtön melegebb lett, amint a rajt-célul szolgáló Hűvösvölgyi Costa Coffee-ban találkoztam a régen látott szervezőkkel, akik mint régi jó barátot fogadtak.
Fél nyolcas rajtolás, elszáguldás a Gyermekvasutas Otthon épülete mellett a sárga körön. Le a Villám utcán, majd erős emelkedésbe kezdve nagyon fel a Határ úton, jó tudni, hogy az nem csak Kispesten van, hanem az erdő szélén is, a másodikban.

A mínuszok lassan vegyültek a kaptatás okozta meleggel, jobb kanyarral be a Rézsű utcába, majd balra el a Feketerigó utcán. Ne bántsátok a Feketerigót, jut eszembe, mint egykor volt bölcsész, no de haladjunk. El a sosem látott és igen szép kápolna mellett, ami hajnali fényben több, mint meghitt. Na jó, nem hajnal, hanem kora reggel, mert hogy én csak a 20-as távot mertem bevállalni, de lesz ez még így se. A jel már váltott, piros +, menetelés párhuzamosan a Feketefej utca aszfaltjával és jött az első kétségbeesés is. No, nem mintha nem lettem volna vele tisztában, hogy merre járok, de hát no. Mész mész, aztán egyszer csak véget ér az erdő, jelek sokasága.

Távoli többszörös emlékként élt bennem, hogy a lovarda mellett végig egyenesen haladva jön majd valahol a sárga +.  Jött is, de nekem személy szerint segített volna, ha az itt szétváló távokról egy kis tábla lett volna, hogy “20-sok arra tovább, 40-esek hovatovább, nemszázasok meg menjenek alternatív úton” aztán szervezői segítséggel mégis megleltem a menetirányt, gyaloglás piros + menetben tovább, a Szilfa tisztáson az első kód felvésése után tovább a Budakeszi út felé a sárga +-en, ahogy az itiner világosan megmondta. Át a Budakeszi úton, majd tovább a sárga+ egy érdekes, eddig nem járt szakaszán, ahova kisvártatva becsatlakozott a kék Márija is. Menetelés, majd újabb hezitálási pont, mivel a János-hegy aljában az Erzsébet-kilátóra rálátva hirtelen fogalmam sem volt merre haladjak, két futót és egy kiránduló csoportot faggattam, hogy merre lehet az arra. Véleményem szerint itt is jó lenne kicsivel láthatóbb helyre tenni a kódot, már azoknak, akik a 20-as távról a másik irányból jönnek, merthogy a szembeforgalom a 30-asról jött, ezúton is köszönöm az útbaigazításokat.

Szóval újabb kódvésés, majd a zöld háromszögön zúgunk lefelé gyökkettővel. Eszembe villan a Tündér 14 és Tünde Burján, hogy együtt csodáltuk az októberi erdő fényeit, nekem meg bevillant, hogy igen, itt már jártam, vagy 628 alkalommal és mennyit számít az egy hónapnyi kihagyás. A Tündér-sziklát most szemből és hátulról is fotóztam, és bevillant hogy a tavalyi Kápolnák nyomában a Tücsök rét irányába mekkorát zakóztam. Ha addig nem is, hát utána olyan sáros lettem, hogy kedves barátom jót derülhetett rajtam. Akkor még nem volt kamáslim, csak 2016. tavaszán lett, de akiknek azt a sárvédőt köszönhetem…. Szóval akkor még egy lábs(z)árvédő zoknim volt csak, lefelé a Tündér-sziklától akkorát zuhantam, mint az ólajtó, no meg a tavalyi Triumph-on Tündérit zuhantam a lépcsőkön lefelé de annyira tündérit, hogy elszállt a gps is. Szóval ha elkezdesz túrázni, lehetsz akár a seggreesés, vagy a sársielés világbajnoka is

 

szechenyi-2017-3

 

Nos. Már túl a következő kódvésésen, zöld sávon haladás, fogalmam nincs, hol van az az átlétikai sportközpont, de átalmentem én a Budakeszin, ahogy lehetett, aztán szokottan sok túráról tovább a zöld sávon, mígnem kiértünk a Kuruclesi útra majd a Gyémántos lépcsőn fel, mellettem egy futó lány, mondtam neki, hogy fel a lépcsőn, balra el fel a kórház mellett, be az erdőbe, majd tovább a Hárshegy szívösvényen. Elzúgott, én meg egy csomó emlékkel a szívemben olyan büszke voltam magamra, hogy már ismerem a terepet.

Mivel tegnap egyidőben két túra is volt, lassan szembeforgalomként a Boldog Bátori túra gyalogosai érkeztek, lemenetben, illetve az Attila unokái túra rövidtávosai.
Egyszer csak megjelenik András bácsi és mint mindig, ha látom, örömet hozva életembe, most is megölelt. Rövid eszmecsere, de nem vállaltam 12-es Bátorit, éreztem, hogy fáradt vagyok.

Lassancsorgás a Szépjuhászné étterem felé, ahol nekünk EP, a Bátoris kollegáknak rajt, Imre és Feri bíztató szavait köszönöm ismét. Az utolsó ellenőrzőpont a Kaán Károly kilátó, onnan a célig lemenetben 4 kilométer még a sárgán, de előtte még igen bőséges ellátmány és csekkolás a kisvasút jegypénztárában, tényleg hülyének érzem magam, mert úgy magyarázták el az útvonalat, mintha életemben nem jártam volna arra, tényleg romlik a memóriám, meg vénülök. Megvénülök…..

A kilátó felé nagy csapat ember halad, köztük pécsiek is, s jönnek onnan lefelé is sokan, de nekünk fel kell menni és már megint egy csomó emlék jön elő korábbról, például hogy itt jött szembe velem felfelé menetben egy kedves osztálytársam, no 10 év nem kis idő, idén júniusban lesz 10 éve, hogy érett lettem. Mondom vénülök, “nem az idő halad, mi változunk”

A kilátó aljában családok, a lépcsőn tömegek, na jó, akkor most hagyjuk ki a csúcsot inkább címszóval, egy kedves kislányt kértem meg, lévén tanar voltam valaha, segítsen beírni a kódot a megfelelő helyre. Jó érzés volt, hogy megtette és szépen mosolygott.

 

szechenyi-2017-2

 

Ez után különleges jelentőséggel bírt minden mosoly és a túrázók, családok és párok “Szép napot neked, nem baj, ha megkérdezzük mennyi van még a kilátóig hátra” kérdése. “Nemsokára felértek, innen már látszik, és ha felmentek, gyönyörű a kilátás, csak ügyesen, mint eddig is. Ha itt felértetek, onnan már gyerekjáték”. Merthogy életem első túráján jött a kétségbeesett zokogás, három lépésnyire a kilátótól és valaki pontosan tudja, ha ő nincs, én most nem írok beszámolót az Attila unokái által szervezett Széchenyi István túráról.

Innen már tényleg csak egy karnyújtásnyira van a cél, végig a sárga sávon lefelé.
A célban kedves fogadtatás, megkapjuk a célpecsétet, beolvassák a kódunkat, kapunk finom almát és szép kitűző jár az oklevél mellé.
Az már nem is olyan lényeges, hogy a Magyar Hősök túrasorozat Széchenyi István túrájának köszönhetően bezsebelhettem a következő Bp kupás pecsétemet is, jól érezhettem magam gyaloglás közben, mialatt sok új területet járhattam be, amit eddig még nem.
Az meg már tényleg HUSZADrangú, hogy a húsz kilométer által 200-ra kerekedtem. Köszönöm szépen az áldozatos munkát, az izgalmas útvonalat, a kedves szavakat. Mindenkinek ajánlom az Attila unokái által szervezett túrákat, én személy szerint próbálok majd ott lenni a következőkön is.

Szerző: Tóth Eszter